OKTÓBERI KORSÓK - Történetek a reformáció asztalától – Régi történetek, mai kérdések, 7. Prédikáció után a kocsmában - Ahol a reformáció hírei továbbindultak
Luther Márton visszatért.
Ez önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy a wittenbergiek napokig beszéljenek róla. A reformátor az előző év tavaszán, a wormsi birodalmi gyűlés után került Wartburg várába, ahol Bölcs Frigyes szász választófejedelem oltalma alatt rejtőzködött. Távollétében azonban a reformáció nem állt meg. Wittenbergben Andreas Karlstadt és más reformerek egyre határozottabban sürgették az egyházi gyakorlat átalakítását. Változott az úrvacsora kiszolgáltatásának rendje, viták támadtak a szentképek és szobrok körül, a hagyományos szertartások egy része pedig olyan bírálat alá került, amely már nem elégedett meg a teológiai érveléssel. A városban feszültségek támadtak, és a változások üteméről maguk a reformáció hívei sem értettek egyet.
Luther 1522. március 6-án érkezett vissza Wittenbergbe. Három nappal később, március 9-én, böjt első vasárnapján ismét fölment a városi templom szószékére. A következő napokban összesen nyolc prédikációt mondott, amelyek invocavit prédikációk néven váltak ismertté. A beszédekben nem vonta vissza a reformáció alapvető teológiai felismeréseit, de szembefordult azzal az elképzeléssel, hogy az egyház megújulását erőszakkal, türelmetlen sürgetéssel vagy a lelkiismeretek kényszerítésével lehetne megvalósítani. A hitet nem lehet parancsszóra előállítani, és az ember szívét sem lehet ugyanazzal a módszerrel megváltoztatni, amellyel egy templomi berendezést eltávolítanak.
Különös helyzet volt. Luther, akit néhány évvel korábban még azzal vádoltak, hogy fölforgatja az egyház rendjét, most azért prédikált, hogy fékezze a változások túlzott sietségét. Nem azért, mert visszavágyott a régi állapotokba, hanem mert egyre világosabban látta: a reformáció könnyen elveszítheti saját evangéliumi értelmét, ha az Ige meggyőző ereje helyett a kényszer válik meghatározóvá.
A szószékről elhangzott mondatok azonban nem maradtak a templomban. A hallgatók hazamentek, műhelyeikbe, üzleteikbe, családjukhoz, vagy éppen betértek valamelyik fogadóba. A prédikáció után folytatódott a beszélgetés, és az egyházi kérdések lassan összekeveredtek a hétköznapi élet dolgaival. Valaki a szentképekről vitatkozott, más az úrvacsoráról, megint más azt kérdezte, hogy ha ennyi minden megváltozik, mi marad abból, amit gyermekkorától fogva ismert.
A reformáció történetét hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mintha kizárólag nagy teológusok dolgozószobáiban, egyetemi előadótermekben, fejedelmi tanácskozásokon és templomi szószékeken alakult volna. Pedig az új tanításoknak el kellett jutniuk azokhoz az emberekhez is, akik nem olvastak latinul, nem tanultak teológiát, és életük legnagyobb részét nem könyvek között töltötték. A reformáció terjedésében ezért a nyomtatott szövegek mellett a személyes beszélgetéseknek, a felolvasásoknak, a vitáknak, az énekeknek és a szóbeli híradásoknak is jelentős szerepük volt.
A könyvnyomtatás történetében a reformáció valóban fordulópontot jelentett. Luther írásai és a reformációt támogató vagy éppen támadó röpiratok gyorsan terjedtek a német nyelvterületen. A nyomdászok számára ez új lehetőségeket, olykor jelentős üzleti sikert hozott. A rövid, viszonylag olcsón előállítható füzetek, vitairatok és éneknyomtatványok olyan közönséghez is eljuthattak, amely korábban ritkábban találkozott teológiai szövegekkel. A képekkel ellátott nyomtatványok és a német nyelvű írások különösen fontosak voltak, mert a latinul nem tudó olvasók számára is hozzáférhetővé tették a viták egy részét.
Csakhogy a nyomtatott szó önmagában még nem jelentett általános olvasástudást. A XVI. században az emberek jelentős része nem tudott folyékonyan olvasni, és sokan egyáltalán nem ismerték a betűket. A röpiratok mégis hatottak rájuk, mert felolvasták, elmagyarázták, továbbmesélték őket. Egyetlen nyomtatott füzet sokkal több emberhez juthatott el, mint ahányan személyesen kézbe vették. A szöveg tehát nemcsak olvasmány volt, hanem beszédtéma is.
Ebben a világban a fogadók, ivók és sörházak természetes találkozóhelyeket jelentettek. Nem valamiféle modern értelemben vett demokratikus nyilvánosság működött bennük, hiszen a társadalmi rang, a vagyon, a nem, a helyi jogszokások és a személyes tekintély itt is meghatározta, ki szólalhatott meg, és kinek a szavára figyeltek. A vendéglátóhelyek ráadásul nagyon különbözőek voltak. Akadt köztük egyszerű ivó, kereskedőknek szállást adó fogadó, céhes összejövetelek helyszíne és olyan ház is, ahol az étkezés, az üzletkötés és a társasági élet szorosan összekapcsolódott.
Mégis volt bennük valami, ami különösen alkalmassá tette őket a hírek továbbadására. Az emberek leültek egymás mellé.
Aki egy korsó sört rendelt, gyakran nemcsak inni akart, hanem hallani is valamit. Megtudni, merre járnak a kereskedők, milyen döntést hozott a városi tanács, lesz-e háború, emelkedik-e a gabona ára, vagy valóban igaz-e, amit a szomszéd városból érkezett utazó mesélt. A hírek természetesen nem mindig voltak pontosak. A fogadóban a megbízható értesülés ugyanúgy helyet kapott, mint a túlzás, a félreértés és a szándékosan terjesztett szóbeszéd.
A reformáció pedig kiváló beszédtéma volt.
Hiszen nem egyszerűen arról folyt a vita, hogyan kell értelmezni egy-egy bibliai szakaszt. A kérdések a mindennapi életet is érintették. Kell-e böjtölni? Mi történjék a szerzetesi fogadalmakkal? Hogyan szolgáltassák ki az úrvacsorát? Mi legyen a templomi képekkel? Milyen tekintély illeti meg a püspököt, a papot, a fejedelmet vagy a városi tanácsot? És ha valaki Luther tanításával értett egyet, hogyan viszonyuljon azokhoz, akik továbbra is ragaszkodtak a régi egyházi szokásokhoz?
A kérdések mögött pedig ott voltak az emberi viszonyok. A szomszéd, akivel tegnap még békességben éltünk. A rokon, aki másként gondolkodik. A mester, aki nem akarja elveszíteni a megrendelőit. A kereskedő, aki attól tart, hogy a vallási viszály a város gazdasági életét is tönkreteszi. És a fogadós, akinek az a legfontosabb, hogy a vendégek ne verjék szét egymás fején a korsókat.
Hogy pontosan milyen beszélgetések zajlottak Wittenberg fogadóiban Luther visszatérésének napjaiban, azt nem tudhatjuk. Nem maradt fenn minden asztal mellől jegyzőkönyv, és a hétköznapi emberek gondolatait is többnyire csak közvetett forrásokból ismerhetjük meg. A történelmi környezet azonban elegendő támpontot kínál ahhoz, hogy egy rövid időre az írói képzelet segítségével belépjünk egy ilyen fogadóba. A következő jelenet szereplői és párbeszédei tehát kitaláltak; a mögöttük álló wittenbergi események és reformátori kérdések viszont történetiek.
Az öreg fogadós már harmadszor törölte végig ugyanazt az asztalt, pedig az első két alkalommal sem volt különösebben piszkos. Inkább csak hallgatózott. A tűzhely közelében egy sörfőzőmester ült, vele szemben egy fiatal nyomdászlegény, mellettük pedig egy ősz hajú polgár, aki a maga részéről már régóta úgy gondolta, hogy a világ minden bajának legfőbb oka az, hogy az emberek túl sokat beszélnek.
– Mondom én, hogy Luther doktor visszatérése óta semmi sem olyan, mint régen – jelentette ki a nyomdászlegény, és nagyot kortyolt a söréből.
– Hála Istennek – felelte a sörfőzőmester.
– Ugyan minek örül? – kérdezte az öreg polgár.
– Hogy végre valaki rendet akar.
– Rendet? – horkant föl az öreg. – A múlt héten még az volt a baj, hogy túl sok a szentkép. Most meg az, hogy túl gyorsan szedik le őket. Egyik nap reformálunk, másik nap visszareformálunk. Az ember már azt sem tudja, melyik oldalon álljon a templomban.
– Luther doktor azt mondta, az Igének kell munkálkodnia, nem az erőszaknak – jegyezte meg a nyomdászlegény.
– Na, látja! – csapott az asztalra a sörfőző. – A jó sört sem lehet siettetni.
– Már megint a sörénél tartunk – sóhajtott az öreg.
– Mert maga nem érti a hasonlatot. Ha a sör még nem erjedt meg, hiába fenyegeti az ember a hordót.
– Azt akarja mondani, hogy a reformáció is olyan, mint a sör?
– Nem egészen. A reformációhoz, úgy látom, több türelem kell.
Ekkor a fogadós odalépett.
– Uraim, én nem értek a teológiához. De annyit mondhatok, hogy amióta mindenki a reformációról beszél, kétszer annyi sört mérek ki, és háromszor annyi vitát hallgatok végig.
– Akkor maga a reformáció legnagyobb nyertese! – nevetett a nyomdászlegény.
– Nem egészen. A vitákat ugyanis ingyen adják, a sört meg egyre többen hitelbe kérik.
Az öreg polgár erre először mosolyodott el egész este.
– Látják, uraim, itt van az igazi kérdés. Hogy az ember hite megújulhat-e anélkül, hogy a tartozásait is rendezné.
Egy pillanatra elcsendesedtek.
– Azt hiszem, ez már nem a sörfőzéshez tartozik – jegyezte meg a sörfőzőmester.
– Nem bizony – felelte a fogadós. – De attól még holnap reggel esedékes.
A képzeletbeli beszélgetés itt véget ér, de a mögötte meghúzódó kérdés nagyon is valóságos. Luther számára a reformáció nem merülhetett ki az egyházi szokások megváltoztatásában. A hitből fakadó szabadságnak az emberi kapcsolatokban is meg kellett mutatkoznia. A templomban meghallgatott prédikáció értelmét végső soron az is próbára tette, hogyan bánt az ember másnap a szomszédjával, a munkatársával vagy éppen azzal, akinek tartozott.
Az invocavit prédikációk egyik legfontosabb gondolata éppen az volt, hogy a keresztyén ember nem kényszerítheti rá másokra a maga meggyőződését. Luther különbséget tett aközött, amit Isten Igéje világosan megkövetel, és aközött, amiben a keresztyén szabadságnak, a türelemnek és a felebarát iránti szeretetnek is helye van. Nem minden régi szokás megtartása jelentette szükségképpen az evangélium megtagadását, és nem minden újítás vált attól evangéliumivá, hogy a reformáció nevében hajtották végre.
A kérdés tehát nem pusztán az volt, hogy kinek van igaza. Hanem az is, hogy mit kezd az ember az igazsággal, amelyet fölismert.
Luther egyik legemlékezetesebb mondata éppen ezekben a prédikációkban hangzott el. Arról beszélt, hogy ő prédikált, írt és tanított, de nem akarta erőszakkal kikényszeríteni a hitet. Miközben aludt, vagy barátaival, Philipp Melanchthonnal és Nikolaus von Amsdorffal wittenbergi sört ivott, Isten Igéje végezte el a maga munkáját. A gondolat csúcspontja az a rövid, szinte meghökkentő kijelentés, amelyet így fordíthatunk magyarra: „Én semmit sem tettem; az Ige tett meg mindent.”
Ez nem utólag kitalált sörös anekdota. A mondat az 1522. március 10-én elmondott második invocavit prédikációhoz kapcsolódik, és fennmaradt a prédikáció szöveghagyományában. A sör említése tehát nem valamilyen későbbi reklámfogás, hanem Luther saját érvelésének része.
És itt különösen fontos megértenünk, mit is mondott valójában.
Nem azt, hogy a sörivás végzi el a reformáció munkáját. Nem is azt, hogy az egyház megújulásához elegendő leülni egy korsó mellé, és várni, amíg Isten minden problémát megold helyettünk. Luther maga is rendkívüli munkát végzett: prédikált, fordított, vitázott, tanított és írt. A wittenbergi nyomdák pedig sorra jelentették meg munkáit. Ha valakiről igazán nem állíthatjuk, hogy tétlenül várta az egyház megújulását, az éppen Luther Márton.
A hangsúly máshol van. Az ember elvégezheti a rábízott munkát, de nem rendelkezhet annak végső eredményével. Prédikálhat, de hitet nem teremthet a másik emberben. Taníthat, de nem parancsolhatja meg a meggyőződést. Elmondhatja az igazságot, de nem birtokolhatja a másik ember lelkiismeretét.
A reformáció egyik legmélyebb felismerése éppen ez volt: az Ige hatalma nem azonos az emberi kényszer hatalmával.
Érdemes ezt a gondolatot a korabeli városi nyilvánosság összefüggésében is megvizsgálnunk. A prédikáció, a röpirat és a fogadóban folytatott beszélgetés három különböző módon közvetítette ugyanazokat a kérdéseket. A szószéken a prédikátor értelmezte a Szentírást, a nyomtatott füzetben a szerző érvelt, az asztal mellett pedig az emberek a saját tapasztalataikhoz kapcsolták a hallottakat. A három közeg nem volt egyenrangú teológiai tekintély, de mindegyik szerepet játszhatott abban, hogy az új tanítások társadalmi valósággá váljanak.
A fogadóban azonban a teológiai gondolat könnyen leegyszerűsödhetett. Ami a prédikációban gondosan megfogalmazott különbségtétel volt, abból a beszélgetésben néha csak egyetlen hangzatos mondat maradt. Aki Luther írásait olvasta, másként értelmezhette a reformációt, mint aki csupán a szomszédjától hallott róla. És aki eleve haragudott a papjára, könnyen találhatott az új tanításban olyan igazolást a maga indulatára, amelyet Luther valójában nem adott meg neki.
A reformáció nyilvánossága tehát egyszerre jelentett lehetőséget és veszélyt. A tanítás gyorsan terjedhetett, de a félreértés is. A közösségi beszélgetés segíthette a megértést, ugyanakkor a szóbeszéd könnyen indulatokat gerjeszthetett. A nyomtatott röpirat hozzájárulhatott a bibliai ismeretek terjedéséhez, de a korabeli vallási vitákban gúny, túlzás, személyeskedés és tudatos propaganda is bőségesen előfordult.
Mindez meglepően ismerős lehet számunkra. Ma már nem kell egy wittenbergi fogadóba betérnünk ahhoz, hogy néhány perc alatt egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozzunk. A hírek más eszközökön keresztül terjednek, a közösségi nyilvánosság szerkezete is alapvetően megváltozott, de az emberi természet bizonyos vonásai makacsul megmaradtak. Ma is szívesen hisszük el azt, ami megerősíti a saját álláspontunkat. Ma is könnyebb továbbadni egy szellemes mondatot, mint elolvasni a teljes szöveget, amelyből kiragadták. És ma is megesik, hogy egy teológiai kérdésről szóló vita hamarabb válik személyes sértődéssé, mint valódi eszmecserévé.
A XVI. századi fogadó és a mai közösségi média között természetesen nem húzhatunk egyszerű egyenlőségjelet. Más volt az írástudás, a hatalom, a cenzúra, a vallási közösségek és az információ terjedésének egész rendszere. De a párhuzam mégis elgondolkodtató: az emberek akkor is, ma is közösségekben értelmezik azt, amit hallanak. És a közösség nemcsak segítheti, hanem el is torzíthatja a megértést.
Éppen ezért a reformáció történetében a fogadók szerepét sem érdemes romantikusan túlértékelnünk. Nem minden korsó mellett zajlott teológiai vita, és nem minden kocsmai beszélgetés segítette az evangélium terjedését. A vendéglátóhelyek a mindennapi társasági élet részei voltak, ahol az emberek sokféle ügyről beszéltek, és ahol a vallási kérdések mellett ugyanúgy helyet kaptak a kereskedelmi ügyek, a helyi pletykák, a családi gondok vagy éppen a városi tanács döntései. Az sem állítható, hogy a reformáció minden városban ugyanúgy kapcsolódott volna a fogadók világához.
De éppen ebben rejlik a történet érdekessége. A reformáció nem valamiféle külön, a hétköznapi élettől elszigetelt vallási térben bontakozott ki. Az emberek ugyanazokkal a kérdésekkel mentek haza a templomból, amelyekkel aztán leültek az asztalhoz, munkába indultak vagy találkoztak a szomszédaikkal.
És a hit kérdése előbb-utóbb mindig visszatért a hétköznapi élethez.
Mert könnyű a reformáció mellett lelkesedni addig, amíg a változás valaki más szokásait érinti. Könnyű bírálni a régi egyházi visszaéléseket, ha azok megszüntetése nem követel tőlünk személyes áldozatot. Nehezebb azonban akkor, amikor a reformáció már a saját türelmetlenségünket, igazságtalanságunkat vagy kényelmes önigazolásunkat kérdőjelezi meg.
A képzeletbeli fogadós ezért nem is olyan jelentéktelen szereplője a történetünknek. Őt nem elsősorban a szentképek teológiai megítélése foglalkoztatja, hanem az, hogy a vendégek kifizetik-e a sörüket. Első pillantásra ez földhözragadt, kissé nevetséges szempontnak tűnhet a reformáció nagy kérdései mellett. De ha jobban belegondolunk, a fogadósnak van némi igaza. Mert az evangélium elfogadása nem jelentheti azt, hogy az ember a mindennapi becsületesség alól fölmentést kap.
A hitből fakadó szabadság nem teszi fölöslegessé az adott szó megtartását.
A kegyelem nem igazolja a felelőtlenséget.
És a felebaráti szeretet nem maradhat pusztán szép teológiai fogalom, ha közben az ember nem veszi észre a mellette ülő szükségét.
Luther 1520-ban megjelent, A keresztyén ember szabadságáról című írásában különös erővel kapcsolta össze a hit szabadságát és a szeretet szolgálatát. A keresztyén ember Isten előtt szabad, de éppen ebből a szabadságból fakad, hogy készségesen szolgálja a másikat. Nem azért, hogy cselekedeteivel kiérdemelje Isten kegyelmét, hanem mert a hit nem maradhat gyümölcstelen.
A reformáció tehát nem egyszerűen az egyházi rend átalakítását jelentette. Az ember Istenhez és embertársaihoz való viszonyának újragondolását is.
Ez pedig visszavezet bennünket az 1522-es wittenbergi prédikációkhoz. Luther a változások sürgetőinek azt mondta: az Igének kell munkálkodnia. A hitet nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Aki valóban az evangélium ügyét akarja szolgálni, annak nemcsak az igazsághoz kell ragaszkodnia, hanem a másik ember lelkiismeretére is tekintettel kell lennie.
Ez a gondolat különösen fontos lehet minden olyan egyházi közösségben, ahol a megújulás kérdése újra és újra napirendre kerül. Mert a változás szükségességének fölismerése még nem jelenti azt, hogy tudjuk is, hogyan kell megvalósítani. A jó szándék önmagában nem teszi jóvá az eszközt, és az igazságra való hivatkozás sem ad korlátlan felhatalmazást arra, hogy másokkal türelmetlenül bánjunk.
Az egyházi megújulásnak ezért nemcsak tartalma, hanem lelkülete is van.
Lehet helyesen megfogalmazott teológiai álláspontot rossz lelkülettel képviselni. Lehet igaz ügyet úgy szolgálni, hogy közben az ember éppen azt a szeretetet felejti el, amelynek nevében cselekszik. És lehet olyan változást kierőszakolni, amely külsőleg gyors eredményt hoz, de a közösségben hosszú időre bizalmatlanságot, félelmet és keserűséget hagy maga után.
Luther invocavit prédikációinak tanulsága ezért nem az, hogy minden változást halogatni kell. Sokkal inkább az, hogy a reformáció nem válhat önmaga ellentétévé. Ha az evangélium szabadságáról beszélünk, nem teremthetünk új lelkiismereti kényszert. Ha a kegyelemről prédikálunk, nem építhetünk olyan közösséget, amelyben mindenki állandóan a maga igaz voltát akarja bizonyítani. És ha Isten Igéjének hatalmában bízunk, nem viselkedhetünk úgy, mintha a megújulás végső soron kizárólag a mi szervezőkészségünktől, akaratunktól vagy hatalmunk gyakorlásától függene.
Van ebben valami különösen felszabadító.
Az embernek nem kell mindenáron a történelem irányítójává válnia. Elég, ha elvégzi a rábízott munkát, hűségesen szól, amikor szólnia kell, és hallgatni is tud, amikor a másik embernek van szüksége a szóra. Nem kell minden vitát megnyernie, mindenkit azonnal meggyőznie, és minden változást saját életében befejeznie.
Mert a növekedést végső soron nem ő adja.
Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek írt levelében egészen egyszerű képpel fogalmazza meg ezt: ő ültetett, Apollós öntözött, de a növekedést Isten adta. A mondat más történelmi helyzetben született, mégis szép párhuzamot mutat Luther 1522-es gondolatával. Az emberi munka szükséges, de nem mindenható. A szolgálatnak van felelőssége, de az eredmény nem válik a szolgáló ember tulajdonává.
Talán éppen ezért olyan emlékezetes Luther sörös mondata. Mert egyetlen hétköznapi képpel mondja el azt, amit hosszú teológiai értekezésekben is nehéz volna érzékeltetni. A reformátor dolgozott, prédikált, írt és tanított, de tudta, hogy az evangélium ereje nem azonos az ő személyes erejével. Amikor pedig barátaival leült egy korsó wittenbergi sör mellé, a világ nem állt meg, és Isten Igéje sem szűnt meg munkálkodni.
Ez nem a tétlenség dicsérete, hanem az emberi mindenhatóság illúziójának elengedése.
És talán a mi korunkban is szükségünk volna erre a felismerésre. Amikor a gyülekezetek megújulását tervezzük, amikor új programokat indítunk, amikor intézményeket szervezünk, amikor a közösség jövőjéért aggódunk, könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy az egyház nem pusztán emberi vállalkozás. Szüksége van munkára, gondosságra, tudásra, szervezésre és felelősségre, de nem ezek adják meg a végső alapját.
A reformáció története ebben a tekintetben nemcsak a bátorságról szól, hanem a türelemről is.
Arról a türelemről, amely képes különbséget tenni a sürgős és a fontos között. Amely nem akarja mindenáron megelőzni Isten munkáját. Amely nem téveszti össze a zajt az élettel, a vitát a meggyőződéssel és a gyors változást a valódi megújulással.
Wittenbergben 1522 márciusában mindez persze korántsem lehetett ennyire világos. A város lakói nem tudhatták, milyen irányt vesz majd a reformáció, milyen viták, szakadások és háborúk következnek, vagy hogy Luther prédikációit évszázadok múltán is olvasni fogják. Ők a maguk jelenében éltek, a maguk kérdéseivel, félelmeivel és reményeivel.
A templomból kilépve talán valóban betértek egy fogadóba. Talán vitatkoztak, talán nevettek, talán valaki az asztalra csapott, és azt mondta, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Egy másik ember talán csöndben maradt, mert még nem tudta, mit gondoljon. A fogadós pedig bizonyára annak örült leginkább, ha a vendégek békességben távoztak, és a számlát is rendezték.
Ezeket a beszélgetéseket nem ismerjük. De azt tudjuk, hogy a reformáció nem ért véget a prédikáció befejezésével.
Az Ige elhangzott, az emberek pedig továbbmentek vele a mindennapi életükbe.
És talán éppen ott kezdődött a nehezebb része.
Mert a templomban még viszonylag könnyű egyetérteni azzal, hogy szeretnünk kell a felebarátunkat. A fogadóban azonban már ott ül mellettünk az a felebarát, akivel tegnap összevesztünk. A prédikációban világosnak tűnhet, hogy a hitet nem szabad erőszakkal kikényszeríteni. Otthon viszont ott vár bennünket a családtag, akinek a véleményét legszívesebben azonnal megváltoztatnánk. A kegyelemről szóló tanítás fölszabadító lehet, de másnap reggel ugyanúgy föl kell kelnünk, dolgoznunk, becsületesnek lennünk és vállalnunk kell döntéseink következményeit.
A reformáció tehát nemcsak azt kérdezi meg, mit hiszünk, hanem azt is, hogyan élünk abból, amit hiszünk.
A wittenbergi fogadó képzeletbeli ajtaja lassan bezárul. A vendégek hazamentek, a tűzhelyben parázs maradt, az asztalon néhány üres korsó. A fogadós összeszedi őket, megszámolja a pénzt, és talán bosszúsan megállapítja, hogy valaki már megint tartozik.
A város fölött közben elcsendesedik az este.
Másnap ismét prédikáció lesz.
És az egyház megújulásának egyik legfontosabb kérdése továbbra is nyitva marad: vajon az Ige, amelyet a templomban meghallgattunk, velünk tart-e akkor is, amikor kilépünk az ajtón?
Történeti és teológiai források
Luther Márton: Nyolc wittenbergi prédikáció (Invocavit-predikációk), 1522. március 9–16. Különösen a második, március 10-i prédikáció. A kritikai kiadásban: D. Martin Luthers Werke. Kritische Gesamtausgabe (Weimarer Ausgabe), 10/III. kötet. A wittenbergi sörről és az Ige munkájáról szóló rész: WA 10/III, 18–19. Angolul: Luther's Works, 51. kötet, 77–78. oldal.
A prédikációk korabeli kiadása: Acht sermon, 1523-as nyomtatvány, Emory University, Pitts Theology Library, Richard C. Kessler Reformation Collection.
A wittenbergi reformok történeti háttere: Az 1521–1522-es wittenbergi változások, Andreas Karlstadt szerepe, a templomi képek körüli viták és Luther visszatérése.
Luther Márton: Von der Freiheit eines Christenmenschen (1520), magyarul A keresztyén ember szabadságáról. A hitből fakadó szabadság és a felebaráti szeretetből fakadó szolgálat kapcsolatáról.
A reformáció nyilvánossága és a nyomtatott szó: Andrew Pettegree: Brand Luther: 1517, Printing, and the Making of the Reformation. Penguin Press, 2015; R. W. Scribner: For the Sake of Simple Folk: Popular Propaganda for the German Reformation. Cambridge University Press, 1981.
Bibliai kapcsolódások: 1Kor 3,5–9; Róm 14,1–19; 1Kor 8,9–13; Gal 5,13–14; Ef 4,25–32; Jak 1,19–22.
Irodalmi megjegyzés: A wittenbergi fogadóban játszódó, dőlt betűvel szedett jelenet teljes egészében fiktív. A szereplők és párbeszédeik írói alkotások, nem történeti forrásokból rekonstruált események.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése